A véletlenül megszólítás eszközével éltem, a bárki mással éléshez való bármilyen hasonlóság a Várkonyi Szabó Lányok műve! Kérem a hagyják a figyelmüket kívül! Véletlenül.

Semmi, csak tetszenek ezek a három névből álló nevek. Vagy két névből, meg egy valamilyenségnévből. Vagy lánynév. Vagy csak az, hogy lány. Gány kimondani, de gyönyörű szó, nem? Lány. Argonyi Mór Péter. Frichsald Leopold Armin. Máramarosszentbüki Fráter Attila. Tóth Kálmán Péter. Gerhindai Lebig Lányok. Úti Lányok. Lányfürti Ibolya Klára. Nemjutazeszembe Hogyteholisdolgozol Pedigmintahmontadvolna. Montad Woland. Aki művésznevet szertne választani, klikk! Akkora mellű vékony derekú nőihölgy ült ma szemben velem a metrón, hogy húú. Csipke. Kék. Gigantikus csöcsök! Csúnya kopaszodó fej, hulló, hosszú haj, na de a csöcsök! Óriásiak! Nagyobb részük szabadon. Csúnyácska fej. Nem szerethető. Kopott, ragyás. De makszharmincas, erős húsú. Használt. Remek, kemény csöcsökkel. Mint egy dinnye, darabja! Mit csinált volna Kisol? Semmit. De fejben nyomot hagy az ilyesmi. És a combja is síma volt. És barna. Az egész test. Erős, ruganyos és barna.

Egy metrón. És mégis mi a faszt képzelnek az utasok? Beleverhetik a mellek közé? Vagy leszopja őket? Egy mell? Mert más nem kéne, csak az. Kapaszkodjatok csak tovább, vagy üljetek táskaszorítva. Vágyakozó balfaszok. Mertelenek. Meg én.
És akkor még hol van a két ismeretlen nővel a metrón összeismrekedtem és... három, négy ..kezedetű rész?