A dráma az egyik legnagyobb közösségi szájton, a Hármas Metrón játszódott, ma este.Egyetlen percbe sűrítve tárult a közönség elé a kisember és a hatalom harca, ármány, sorstragédia, remény és bukás, mikor a Pöttyös utca alatti megállóból az Ecseri út irányába a szerelvény kiindult.
Talán 20 métert haladtunk, megfontoltan gyorsulva, mikor megszólalt az éteri hang (Üzenőfal, Úr Hangja, stb). Egész pontosan így hangzott a bemondott vészjelzés:
"Álljon má meg! Álljon má meg! Álljon má meg ellpoták a telefonomat!"
"Álljon má meg! Álljon má meg! Álljon má meg ellpoták a telefonomat!"
A vonat lendületét vesztette (a vezető elvette a gázt/áramot), gurult, de nem fékezett.
A szózat folytatódott.
"Álljon má meg! Ellopták a telefonom, hogy a kurva anyját bassza meg!"
Módfelett érdekes volt megfigyelni, ahogy az adás mögött egyre részletesebben kirajzolódó ember (utas), és a szerelvényt irányító vezető (ember) között párbeszéd, sőt, polémia alakult ki. Tettek és szavak. Mindezt néhányszáz munkától elcsigázott utas (közönség) előtt.
Mindenki figyelt.
(A tolvaj ezalatt nyilván hátra se nézve iszkolt a peronon, ezzel is bizonyítván, hogy művészi érzéke nulla. Egyértelműen negatív figura.)
A metró még mindig gurult, egyre lassabban, a fele már így is kilógott az állomásról, bele a sötét alagútba. És ekkor a drámai hős mint a meggyőzés eszközéhez nyúlt a szó hatalmához: "Álljon má meg! Álljon má meg!"
És győzött! A munkáját eltökélten, vasakarattal végző, de mégis, ott legbelül érző, jóravaló vezetőt a maga oldalára állította! Az ember (vezető) döntött, a kart meghúzta.
A szerelvény zökkent, és megállt.
A makulátlan csendet a hangszórókból felharsanó másik hang törte meg. A vezető volt az:
"Megkérem a kedves utast, akinek ellopták a telefonját, hogy a következő megállónál keresse a forgalmistát, mert már n e m tudok ajtót nyitni."
Sokan (közönség) gondoltak együttérzéssel ebben a pillanatban az utasra (ember). A tolvaj (rohadék) kurva anyja (ember) szintén sokaknak eszébe jutott, ez biztos.
És aztán ment minden tovább a megszokott kerkvágásban (vágányon).
Földalatti igaz történet ez. Mélységesen emberi, úgymond.
A szózat folytatódott.
"Álljon má meg! Ellopták a telefonom, hogy a kurva anyját bassza meg!"
Módfelett érdekes volt megfigyelni, ahogy az adás mögött egyre részletesebben kirajzolódó ember (utas), és a szerelvényt irányító vezető (ember) között párbeszéd, sőt, polémia alakult ki. Tettek és szavak. Mindezt néhányszáz munkától elcsigázott utas (közönség) előtt.
Mindenki figyelt.
(A tolvaj ezalatt nyilván hátra se nézve iszkolt a peronon, ezzel is bizonyítván, hogy művészi érzéke nulla. Egyértelműen negatív figura.)
A metró még mindig gurult, egyre lassabban, a fele már így is kilógott az állomásról, bele a sötét alagútba. És ekkor a drámai hős mint a meggyőzés eszközéhez nyúlt a szó hatalmához: "Álljon má meg! Álljon má meg!"
És győzött! A munkáját eltökélten, vasakarattal végző, de mégis, ott legbelül érző, jóravaló vezetőt a maga oldalára állította! Az ember (vezető) döntött, a kart meghúzta.
A szerelvény zökkent, és megállt.
A makulátlan csendet a hangszórókból felharsanó másik hang törte meg. A vezető volt az:
"Megkérem a kedves utast, akinek ellopták a telefonját, hogy a következő megállónál keresse a forgalmistát, mert már n e m tudok ajtót nyitni."
Sokan (közönség) gondoltak együttérzéssel ebben a pillanatban az utasra (ember). A tolvaj (rohadék) kurva anyja (ember) szintén sokaknak eszébe jutott, ez biztos.
És aztán ment minden tovább a megszokott kerkvágásban (vágányon).
Földalatti igaz történet ez. Mélységesen emberi, úgymond.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.