Elegem.

Ma hajnalban erre ébredtem.
Nem, nem magyarázom meg. Én sem értem teljesen. Az a baj, hogy majdnem igen. Felriadtam, és teljes valómmal éreztem, hogy minden mértéken felül elegem van abból, ami van, ami vagyok, valamint azokból, amik és akik ebben még résztvesznek. Nem éreztem, hogy ez az egész hiábavaló lenne. Nem. Vagy hogy valami rossz irányba halad, vagy hogy elégedettlen vagyok konkrétan, vagy nehezen körvonalazhatóan bármivel. Nem. Ezeket sem éreztem. Ezek ahhoz képest, amit éreztem bagatell faszságok. Nem kristálytiszta, hogy akkor mit, mégis, de szerintem akkor fogok legközelebb hasonlót érezni, amikor egy félresikerült élet végén lelkileg és testileg is kisemmizve, megtörve, önmagam által meggyalázva egy utolsó tiszta pillanatomban számot vetek.

Na, de most még nem halok meg, basszameg, ezért egy kicsit meghökkentettő volt.

Aztán visszaaludtam, és -talán meglepő módon- vidáman, tettrekészen ébredtem, és órákon át úgy is maradtam.

A hajnali megriadás és a hazaút között egy szokványos munkanap volt, semmi egyéb. Semmi.
Bár többször kellemesen éreztem magam. Gyanakodni is kezdtem, hogy az ellenérzéseim nem a konkrétumok szintjén tettenérhető létezéssel kapcsolatosak. Mármint, hogy én akár boldognak is tekinthetem magamat, nyugodtnak, késznek, mondjuk úgy, mint ahogy egy játékos kedvű felnőtt gondol magára, amikor szembesül vele: a vidámpark összes játékát testvéreként ismeri, ha nem akar, az ijesztőktől nem fél, a vicceseken nem nevet, sőt az ijesztőkön sem nevet már, minden bódéban, minden készlet és minden eladó minden változása dejavu, minden idegen kiszámítható, minden betonjárdát felpúposító fagyökér barát, szóval minden olyan otthonos, olyan biztonságos, olyan barátságos, még az ostoba bohócok szánalmas közeledése is, csakhogy lassan elég, pontosabban már jó ideje elég, szóval hogy ez oké, jó ez így, de menjünk már egy kicsit máshova, aztán majd visszajövünk. És nem. A vidámpark van, más nincs. Odakint nincs semmi. Nincs odakint sem. Minden itt van bent. Minden, ami van, itt van. Ez az.
Ennyi.-

És még csak azt sem mondom, hogy ez a boldogság nekem kevés.
De akkor vajon mégis mi a fenét várok magamtól?
Azt hiszem, a kontextus nélküli boldogságot. Vagy nem is azt, mert az megnevezhető. Helyette olyasmit, aminek nincs mérete, nem skálázható, nem viszonyul, és nem viszonyítható, tehát nincs kontextusban, hanem kitölti a rendelkezésre álló teret, és minden tér rendelkezésre áll. Meg az idő is.

Nem vagyok jól.

Édesanyám, a drága, megkérdezte -minimum ötödször, a hónap közepe óta- hogy megadom-e azt a 4.500 + 25.000 forintot, amit három novemberi ügyletben kölcsönkértem, illetve nálam maradt. (Például úgy maradt nálam, hogy a monitorját, amire 30 ezer forintot adott, mert annyiba került -illetve többe, de mindegy-, egy korlátozott kiadású csak-neked-csak-most jellegű patronból egyet elhasználva megszereztem 25 ezerért..)
Ám ezúttal nem pusztán az érdekelte, megadom-e, hanem, hogy elutalom-e ma.

Hát nem utalom el, anya, mert 780 forintom van, meg 900 ft ára étkezési jegyem, viszont lejárt a bérletem, és lógni meg nem tudok, mert így neveltek. Érted. Valamint dohányzom is, és cigim sincs. Hovatovább kajám sincs. Tehát most hazafelé csak vonaljegyet veszek, a másik vonalon abszolválandó megállókat majd gyalog teszem meg, így csak 270. A boltban elsütöm, hogy a tészta mellé adjanak egy cigit is az étkezési utalványomért, hátha. És ha mindez bejön, akkor holnap odafelére még tudok venni jegyet.  A hosszabbik szakaszra. Odáig meg séta, az nem is árt, fél óra sincs pluszban. Ha nem jön meg napközben a fizetésem, akkor mondjuk bentalszom, csak arra kell figyelni majd, hogy a mozgásérzékelő ne vegyen észre. Ez mondjuk menni fog, rendszerint úgy kelek, ahogy eldőltem.

Ennek csak egy részét mondtam el neki, és nem, nem vagyok megsértődve, csak ebben a kellemetlen helyzetben nem ezt vártam, vagy nem tőled, aztán  már majdnem letettük. Csak még akkor hogy a memóriamodult meg tudom-e kérdezni, mert olyan lassú a gép. Hát persze, anya, megkérdezem.

Nem vagyok jól, de legalább nem vagyok egyedül. Sőt, vannak, akiknek fontos vagyok.

Anyám is számít rám.