Tetoválást miért csináltatnak az emberek, ez régóta foglalkoztat.
Eszembe se jutott ma ezen gondolkodni, de megtalált a téma. Négy emeleten át.
A liftben a biciklit tartom, ne dőljön rám, markolom az első villa fölött mellmagasságban, elém kerül a kezem látványa, és azt érzem, hogy de jól néz ez ki, basszameg. Valahogy olyan: hmmm.
Megkapó, vonzó a kezem, nézegetem, mitől lehet. Van rajta valami, valami különleges jel, ami megtöri a rendet. Olyan betyáros, olyan erős, olyan bátor, olyan használt, olyan dolgos, olyan fájdalmas, olyan férfias, olyan egyedi, olyan saját, olyan megélt, olyan szép.
Vérhólyag a bal kezem középső ujjának begyén.
Nem túl nagy, nem dudorodik, de nem is olyan, mintha tollal összefirkáltam volna magam véletlenül. Látják az emberek, mutogathatom is éppen, tudom úgy tartani a kezemet, hogy látsszon, hogy gondolhassák ezeket itt mind, amiket fentebb írtam.
Járólappal borítottuk be a hóvégi ház betonpadlóját a hétvégén. Menni kell még majd glettelni a falat, meg festeni is. A két kezemmel, izzadva, sérülve. Megyek is. Tetováltatni meg nem.
Tetoválóként a munkától vérhólyagot szerezni, és a munkáért kapott pénzzel a zsebben, hangosan röhögni, az lehet az igazi, amúgy.
De ez is jó, a vérhólyag. Elmúlik, lesz másik. Pont, mint én.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.