De tényleg.
parkocka.hu
napirajz.hu
Én nem tudom, biztos velem van a baj, de ez a csőcsík nagyon nem ér el. Mintha itt a csőlátszat tust húzna a rajzolókon át. Figyelem egy ideje. Rosszul érzem magam. Olyan fitymálva lóg a szám, mondhatni petyhüdve, egyik sarkában még ordas röhögések görcsét szorongatva, és ettől még szarszagúbbnak érezve saját leheletét. A "szánalmas" kifejezést csak akkor használnám minderre, ha például egy hideg reggelen, olyan hat - fél öt körül, még jobbára részegen arra ébrednék egy Pest környéki kitelepült falu főutcájával párhuzamosan fekve ruhában és cipőben, hogy akik meghívtak magukhoz szalonnázni előző este, azok Szolnokon laknak a kertvárosban, nem pedig itt, holott pontosan emlékeznék rá, hogy a Pilisben bukdácsoló busz hátsó ajtójának lépcsőjén hányva többször is meghallgattam, ahogy az utolsó üléssort belakó, direkt borostás pacák elmeséli a nője mellnagyobbító műtétjének előkészületeit, amik titokban folytak, majd megkérdezné, hogy de most a viccet félretéve, mit röhögök? Milyen rajz? Milyen napi? A napicsík, vagy izé, párkoca, na azaz, azt szoktam-e nézni? Hát, maximum ekkor. De ennek igen kicsi a valószínűsége.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.