Tolókocsiban -pc: kerekesszék- (mac: nincs verzió, linux: tekernel) ül minden reggel, sokszor délután is, és titokzatos algoritmusok alapján vagy azt mondja, hogy "áuő í", vagy azt, hogy "soí é é". Kitűnik a gesztusaiból, hogy amit a kezében szorongat, abba kéne dobni az alamizsnát. Piros műanyag bögre, teljesen üres. Ha nem beszél, akkor nyög.
Igen gyenge előadás, látszik, hogy csak a pénzért csinálja. És közben folyton szivárog belőle valami.
Ez nehezen tűnt fel, sokáig az esőre gyanakodtam, aztán megengedően a pisire. Ó, hát persze! Gyötrelmes sors! Kicsit bepisilt. Ma is. És ma is. Meg ma is. Ezzel így elvoltam, csak a szarral nem tudtam mit kezdeni, rendszerint az is ott volt a kocsi előtt. Nem nagy, nem is túl egészséges színű, de mégis csak szar.
Parádés íveket írtam le, hogy kikerüljem ezt az egészet, de azért a szemem sarka mindig rajta. Nem hagyott nyugodni.
És ma!
Megyek, ahogy minden reggel, nagylevegő a hetes megállója előtt, azzal átvészelem a busztömeget és a tolókocsis zombit is, így szoktam, pont leérek ájulás nélkül. Sandítok azért, mégiscsak érdekel. És lám, mozog ez! Sőt! Akrobatikus! Jobbal a karfára támaszt, ballal a piros műanyag bögrét tolja maga alá, altestét fedő gyolcsok combközépig letűrve, ülepét elemelve imbolyog az ülőlap szélén, és felfelé néz, áhitattal.

Nem vártam meg, hogy ezúttal beletelál-e.