(Új sorozat indul ezzel. "Ezek hülyék" címmel. Tematikus, fasza lesz.)

Miért kérdezi meg minden boltban minden kasszírnő, hogy kicsit vagy nagyot, ha a megvásárolt javak bepittyentése után kérem, hogy számoljon még egy szatyrot is?

Oké, megkérdezi, gondolom be van ez is programozva, mint a pontgyűjtő kártya - csak egyszer jöjjön a főnök álruhában, aztán ha tőle nem kérdi, hiába öltözött az néhány hete halott emósnak, aki nyilván nem gyűjt, sőt, szemmel öl, ha hozzá szólnak, akkor bizony bukta van, fail, és kirúgás-, egyszerűbb tutira menni. A szatyornál meg vissza kell kérdezni, ezt már az állásinterjún is megmondták. De miért van meglepődve - és tényleg: döbbenet tükröződik ilyenkor az arcukon, mintha először hallanák, és soha nem képzelték volna, hogy ez megtörténhet - ha válaszolok?
Hát az kell, amibe belefér, amit vettem.
Ott van a kosárban, ő is láthatja, még a súlyát is tudja, az elmúlt húsz másodpercben egyesével megfogott minden darabot.

De nem. Csak néz, hogy akkor most milyen szatyrot akarok.

Tényleg ennyire messze esik a gondolkodás lehetőségének az árnyéka a boltosságtól? Nem hiszem, a gyerekek például ezen a szerepen tanulják a közgazdaságtant. (Mondjuk az orvosos népszerűbb is.) Meg hát ugyanez a boltos képes visszaadás közben másodpercek alatt pont annyival elszámolni a pénzt a javára, amennyit a rólam egy ránézéses mintavételből alkotott pszichológiai profil alapján még kockázatmentesnek ítél. De hogy a kicsi vagy a nagy szatyor, arra ötlete sincs.
Itt valami bűzlik.

- És egy szatyrot kérek szépen.
- Kicsit vagy nagyot?
- Amibe belefér ez, amit vettem.
- Ez itt a kicsi.

És igen, mindig megmutatja a kicsit. A sarkát kihúzza a kötegből, fintorogva nézi a hártyavékony nejlont meg a kosárban lévő tárgyakat és vár, hogy hogyan döntök.

Mindegy, mi van a kosárban, mindegy, melyik boltban vagyok.

Mi van ezekkel?