A Magyar Álomvasutak úgynevezett menetjegy vásárlásához köti szolgáltatásának igénybevételét. Ez azt jelenit, hogy ha Ön -például- Szolnokról Budapestre szeretne eljutni egy menetrendszerinti járattal, akkor a szolnoki jegypénztárban ezt az igényét elő kell adja, erre a pénztáros a megfelelő dokumentumot kiállítja, és -egy meghatározott díj kifizetése után- azt az Ön számára átnyújtja.

Az utazás során Ön ennek a dokumentumnak a felmutatásával tudja igazolni, hogy a szükséges pénzösszeget a MÁV pénztárába előzőleg befizette, tehát a vonaton tartózkodása jogos. Így működik ez.
Elvileg.

Ha azonban Ön úgy ítéli meg, hogy -a példánál maradva- a Szolnokról Budapestre való utazás az Ön számára kedvezőbb lenne ingyenesen, így tehát a szolgáltatásért nem kíván fizetni, akkor tegye a következőket:

1., Szálljon fel a vonatra (Szolnokon), keresse meg a dohányzó kocsit, és foglaljon helyet.

2., Legyen Ön férfinak látszó nő, ha ez nem lehetséges, akkor nőnek látszó férfi. (1. sz. ábra)

3., Az utazás megkezdése után szinte azonnal kezdjen a kezével erősen gesztikulálni (nagyjából úgy, mintha a szájából áradó cefreszagra odagyűlt muslicákat, vagy az Önt egyébként körbelengő dögszagra érkező legyeket szeretné elhessegetni). Ezzel eléri, hogy utastársai óvakodjanak az Ön személyes szférájának megsértésétől, azaz biztosíthatja a zavartalan utazás, és az ilyenkor oly kellemes elmélyült mélázás feltételeit. (2. sz. ábra)

1. sz. ábra

4., Kisvártatva forduljon oda egy közel ülő, dohányzó utitársához, és adja elő az alábbi közleményt:
"Hallod aggyá má egy cigit na kínájjá má meg egy cigivel hallod na."
Ha elsőre nem történik semmi, akkor apróbb változtatásokkal ismételje többször ugyanezt. Fontos, hogy amikor a cigarettát végül megkapja, ne köszönje meg, és használjon olyan arckifejezést, amit a méltóságában sértett és női büszkeségében megtiport anyakocától tanult el inszeminálás közben.

2. sz. ábra

5., A negyedik pontban foglaltakat tetszés szerint többször is megvalósíthatja, bevonhat új szereplőket, illetve részben eltérhet a tematikától is (kunyerálhat ételt, innivalót, esetleg telefont kölcsön, csak egy rövid hívásra). A cigarettánál nagyon fontos, hogy következetesen a padlóra hamuzzon, és a csikket is ott tapossa el, vagy elnyomás nélkül dobja egy közelben ülő utas karfája végén lévő hamutartóba, és azt ne csukja be teljesen, hogy a füst ki tudjon jönni.

6., A jegy kezelésére érkező kalauz "Jónapot kívánok! Menetjegyeket kérem ellenőrzésre!" című és tárgyú előadását a legnagyobb természetességgel hagyja figyelmen kívül. A "Hölgyem (uram), legyen szíves mutassa a jegyét!" résznél az addigi elrévedő arckifejezésből váltson előbb csodálkozóra, majd rögtön kooperatívba, és válaszolja azt, hogy elhagyta. Pontosan így: "Elhagytam." (3. sz. ábra)

3. sz. ábra

7., A személyi igazolvány és lakcím kártya előadására vonatkozó felszólítás hatására az illendőség kedvéért kezdjen túrkálni a táskájában, de ne játssza túl, egy-két hanyag mozdulat után közölje, hogy nincs Önnél a kért iratok egyike sem. (4. sz. ábra)

 

4. sz. ábra

8., Mondja azt, hogy fáj a lába, és hogy most műtötték (mutasson a hasára), amikor a kalauz azt javasolja, hogy hagyja el ülőhelyét és az út hátralévő részét a peronon utazva töltse. (Ezt a jelenetet többször is elismételhetik, a monotónia elkerülése végett néha emelje fel a hangját -amikor a műtétet említi-, illetve egyszer-egyszer támadólag előrehajolhat a jegyvizsgáló felé lehelve.)

9., Várja meg, míg az ellenőr tehetetlenségétől frusztráltan távozik, hogy rövidesen visszatérjen egy kollégájával, majd ezután folytassa a disputát, immáron kettejükkel. Végig maradjon ülve, a lábfájáson és a műtéten kívül mást nem kell mondani, esetleg néha kiszólhat valamelyik közelben ülő utasnak, hogy "hallod aggyá má egy cigit". (5. sz. ábra)

5. sz. ábra

10., Miután a diskurzus lezárásaként a kalauzokkal közölte, hogy "híják a rendőrt híják csak mosműtöttek hámondom elhagytam nincsmeg" és azok szigorú tekintettel eltávoztak, nincs más dolga, mint élvezni az utazás hátralévő részét. Kérhet még cigarettát, szóba elegyedhet utastársaival, vagy amihez kedvet érez.

A célállomásra érkezve hagyja el a vonatot.

Köszönik, hogy a vasutat választotta!
 

 Megint plázaélményem volt. Randi vékonyszálú cigarettát áhított. Az aréna teszkó elejbe van ilyesmi, na, hát akkor ott. Mondom a vevőszolgálatban lévő körzővel rajzolt szemöldökű lánynak (a dohánypult az ő igazi territóriuma, de válság van, úgyhogy vevőszolgál, és a dohánypulthoz is ótszorszolva van szegény munkaerő egyidejűleg), hogy van-e Style? (Ejtsd: sztájl.) Mi? Az nincs, nem. - mondta ő, de én már öreg vagyok és rutinos, éreztem, hogy ez nem biztos. Rákérdeztem, hogy akkor Stile (ejtsd: stile) van? Felcsillant a szeme. Látszott, hogy hazai pályára érkezett, ahogyan a vidámparki dodzsemes csávó az NCAP videók kommentálásakor otthon érzi magát: ez itt minden egyes betűt sajátjaként ismert fel. Nem, nincs sajnos Stile. De van ez az Eve (ejtsd: eve.)

Vettünk.

Ugyanez az áruház volt, ahol egy másik alkalommal bankkártyás fizetéskor elsütöttem anyámnak a poént (vendégségben volt nálam, tehát ő fizetett), hogy "jé, neked is négy csillag a pinkódod?" Gondoltam, majd röhögünk egyet. De nem volt rá idő, ugyanis a pénztáros -aki hallgatóként részt vett a párbeszédben- csodálkozva közbeszólt, hogy: "Tényleg? Nekem is!"

Nem röhögtünk.

 Többminden:

az albérlők beszélni akarunk veled -t mondtak, és hogy üljek le. Na, mondom, ebből jó nem lehet. Várnom kellett a belvárosban egy korábbi program vége, és a hozzájuk érkezés között, úgyhogy volt bennem három sör, laza voltam, mondjátok.  Hát hogy akkor ők visszamondanák. De hogy előbb, mint a szerződés vége. Júniustól. És hogy nem akarnak kellemetlenséget, azért szólnak ilyen előre. Értem, mondom, márhogy azért szóltok május közepén. Naja. Megoldjuk.

Mindegy is, furcsa banda, bár jól elvoltunk, most tipli, úgyhogy lakás kiadó. Belváros, fasza, gyertek.

Meghogy a Krisztának a füle, hogy szegénynek valami nem smakkol ott, fületési rendellenesség, vagy mi. Az orvos meg elküldi CT-re, időpontegyeztetéshez a portás veszi föl, és hogy biztos, hogy nem ultrahang? Nem, CT. Frankón rá akarta dumálni inkább az ultrahangra, gondolom, szóltak neki, hogy Pista, mostanában alig jönnek UH-ra, a CT-n meg sor áll, hát valamit, érted.

Na, és ugyanennek a Krisztának, ha még ez nem lett volna elég, ma azt mondta az óvónő, hogy Anyuka, kedden kettőkor jöjjön be legyen szíves, beszélni akarunk magával. Hát. Mindezt úgy, hogy ott áll reggel, és adja be a gyereket, áll vele szemben az óvónő, a férj is ott, szóval minden adott, hogy beszéljenek. Hát mégis mi a rossebet akkor?

Najó, mindegy. Olvasók! Beszélni akarok veletek.

(Nyugat-) németes a rend a Westend háza táján. Évi egyszer-kétszer előfordul, hogy betévedek. Mármint ebbe a boltba, Éviről szó sincs. Randiról igen, vele voltam, pinanyí szakállnyírót, topánt, meg miegymást vásárlandó. Szóval kimentünk a Westend Lehel útra nyíló kijárata előtti térre két etap között (cipőnézés és cipőnézés) cigarettázni egy jót. A közel orkán erejű szélre, összefüggésben a cigarettasodrásban eddig megszerzett rutinom csekély voltára való tekintettel a tér közepén elfoglalt vasasztal-vasszék pozíciónkat hamar feladtuk és az oldalsó lépcső tetején, viszonylagos szélárnyékban foglaltunk helyet.


Blázt meggyúrtam, vígan szállt a füst már pár slukk óta, mikor is  közvetlenül a hátunk mögött biztonságiőr hangon azt mondta egy biztonsági őrnek látszó fáradt férfi, hogy:

oda le lehet menni, ott lehet leülni.

Lenéztünk oda le, és valóban, ott voltak az asztalok, meg a székek, pont, ahogy mondta. Nem szándékoztam túl nagy részletességig beavatni az általunk használt döntésmechanizmus logikájába, hogy megérthesse, miért is nem ott lent, hanem inkább itt fönt, úgyhogy már készítettem a mondatot, mellyel megköszönöm szépen, hogy felhívta figyelmünket a lehetőségre. De újra szólt, további pontosításként közölve, hogy:

itt nem lehet ülni, oda le lehet menni, ott lehet.

Megnéztem az embert jobban, és mivel nyilvánvalóan nem volt részeg,  megkérdeztem, komolyan gondolja-e, hogy nem ülhetünk a lépcsőn, és ha igen, miért? Egy pillanatig sem tétovázott, látszott, hogy a válasz régóta kész. Gyakorlottan adta elő a súlyos érvet, hogy:

mert itt közlekednek.

Mármost az alatt a négy-öt perc alatt, amit ott töltöttünk,  egyetlen árva földlakó sem haladt se le, se föl azon a lépcsőn, de ha véletlenül a szumó világbajnokságra érkező kínai válogatott óhajtott volna utat törni magának mellettünk, még azoknak is király - király - adj - katonát üzemmódban, élő láncot alkotva kellett volna haladniuk, hogy valóban útban legyünk a szélesen terpeszkedő grádicson. Vettem is már a nagy levegőt,  majd' beszippantottam a legközelebbi vasasztalt, hogy ezt a meglátásomat, meg azt a néhány modortalanságot, ami hiretelen eszembe jutott a tudomására hozzam, amikor halkan hozzátette, hogy:

meg rámszólnak.

Vetettem egy pillantást a fülébe telepített Úr Hangja készülékre, aztán fölálltunk, hogy oké, értjük, akkor nem itt ülünk. Külön megköszönte, meg hogy elnézést, és mi meg perszét, semmigondot dünnyögve elódalogtunk. Mondjuk átfutott az agyamon, hogy elkérem a mikrofonját és mondok pár kellemetlenséget a főnökének, aki ilyen faszságokat duruzsol a fülébe. Már miért ne ülhetnénk a lépcsőn, mi a tököm ez, katonai kollégium, vagy mi? Dehát ugye, minek.

A következő cigiszünetben immáron jól idomított fogyasztóként a kijelölt helyre telepedtünk, előírásszerűen. Szépen ráláttunk a térre, asztalok, székek, padok, emberek, és az őr. Enyhe délnyugati szél, tizenkilenc fok, derült ég, nincs esemény. Mi meg fújtuk a füstöt, és boldogsággal töltött el a tudat, hogy mindent úgy csinálunk, ahogy kell. Kezek az asztalon, derék egyenes, talpak a földön, halk, illedelmes beszéd. Büszkén pillogtunk az őrbácsira, hogy ugye látja...

És akkor a rend őrzője, ahogy ott a lépcső tetején, fürkész tekintetét területén körbehordozva állott, fülében a Hanggal, látszott, hogy újra lecsapni készül. Metsző pillantását a tér túlsó szélén elhelyezkedő padig követve egy bakfis párocskára esett a fókuszom. A fiú a padot lovaglóülésben maga alá véve ült, a lány hanyatt, felhúzott térdekkel, fejét a fiú ölében nyugtatva feküdt. Orális közösülésre alkalmatlan testhelyzet, hacsak nincs egy száj a lány tarkóján is. Nekem ez futott át az agyamon, mialatt az őr odért, nekik nem tudom mi, de miután megállt a padnál és szózatot intézett hozzájuk, a lány felült, a fiú pedig tanácstalan döbbenettel az arcán a száját mozgatta, láthatóan retorikai bravúrt remélve magától.

Jelenet vége, őr el, lány zavartan vigyorog, és ültében a hebegő fiúnak dől, szigorúan maximum 44,9 fokos szögben.

A helyes viselkesésről szóló kiadványt kerestük, de nem állt rendelkezésre, úgyhogy maradtunk még egy darabig, hátha kiderül, mit nem lehet még csinálni egy ilyen rendes pláza környékén. Sajnos továbbra is sötétben tapogatózunk (az biztosan tilos!).

 
Bronz költőknek macskát a padra nyomni Tilos!

 
Nem teljeskörű felmérésünk alapján azt mondhatom, hogy a lépcső tetjén megállni -rövid időre- szabad, a babakocsisoknak és kerekesszékeseknek épített rámpán egyszerű gyalogosként haladni szintén megengedett, de legalább is nem von maga után azonnali figyelmeztetést. Láttunk olyan embert is, aki a lépcsőn egy pillanatra megállt, a nála lévő palackból ismeretlen összetételű sárga folyadékot ivott, majd továbbhaladt, de ő is megúszta. Nevetgélés, mobiltelefon használata, a lépcsőn a korlátba való kapaszkodás mellőzésével megvalósított közlekedés úgyszintén elfogadott, de legalább is megtűrt tevékenység. Más nem derült ki.

Tekintettel arra, hogy a szabályok nem ismerete nem mentesít azok betartásának kötelezettsége alól, ezúton kezdeményezem, hogy a Westend környékén tanusítandó helyes viselkedés alapszabályait és részleteit a fogyasztók -tapasztalataikra támaszkodva- gyűjtsék egybe. (Ha esetleg mégis létezik egy szabálykönyv, ami a Westend részről megfogalmazott direktívákat tartalmazza -esetleg a kihágásokhoz tartozó büntetési tételekkel együtt, azt meg küldje már el valaki. Köszi.)

A kör sarkítása; trükk nincs; csak a fénybe vesző folytonosság;
a sötétbe vesző agy; és a viszony: fent, hátul, elől, lent. Kerek.

(Apámnak mondom: a Budapest típusú személykerékpár makacsul tartja magát a jövőhöz.
Mostanában Melindának hívom, bosszúból kíméletlen a tökeimmel. Vele járok.)

Itt egy még.

 Azt találta ki a rendőrség, hogy mostantól két műszakban fognak dolgozni.
(Itt, meg itt is írják például.)

Váltott műszakban, és hogy miért? Sziklaszilárd érvük van:
"A bűnözők sem nyolctól négyig dolgoznak".

Komolyan, ez zseniális!

És eddig?

 Fény az alagút végén.

Egyetlen kérdés, hogy vajon melyik végén. Mert ha abból jön, akkor ez most itt a bejárat.

hmm.

Azt álmodtam, hogy felakasztottam magam. Kívülről láttam. Egy ház tetőteraszán, inkább tetején, késő este volt. Volt ott valaki még az elején, akinek magyaráztam is. Nem indokoltam, csak valamit magyaráztam, de nem értette, szokott módon.

Közben álltam magammal szemben, és azt hiszem, segítettem is az előkészületekben. Olyan nagyon megfáradt, vagy inkább unott arcom volt, mármint annak, amelyikünk a nyakát a hurokba bele, és a vasgerendára a kötelet. Én magam nem voltam szomorú, ennek így kell lennie, ezt éreztem, ha egyáltalán valamit.

Aztán felakasztottam magam, én meg elmentem onnan. Valahova, dolgom volt, nem tudom. De közben, ott felakasztva meggondoltam magam. Próbáltam nem meghalni, tudom, de végig csak kívülről láttam, vagyis nem, éreztem. Nem voltam ott. Közben máshol voltam, de tudtam magamról, hogy ott lógok.

Egyszer, egy kicsit éreztem is, hogy nyomja a gigám, de akkor már nem a kötél, hanem a kezem, amivel megpróbálom elfeszíteni. Persze nem ment.

Végül, sok bonyodalom után, amikre nem emlékszem, visszaértem, és még nem voltam halott, arrébb is csúsztam a gerendán a kötéllel, közelebb a házfalhoz, biztos odalengtem, nem mintha a házfal biztonságosabb lenne, mindegy, küzdelmes meló lehetett. Amikor megérkeztem, és az ablakon át kinézve láttam, hogy a tetőn ott lógok felakasztva, és már nem mozdulok, azért olyan kellemetlen érzésem volt. Amint lógtam, és tartottam a kezemmel a hurkot a nyakamtól el, meg mondtam, de én lent, nem én ott fent, hogy valaki bors-sprét nyomott a számba úgy segített, hogy kapjak levegőt. Végül jött a mentős, akit hívtam, ismert, talán aznap már találkoztunk, és levágott, és leszedett, és minden rendben volt, mégse haltam meg.

Én meg végig jelen voltam, próbáltam segíteni, még talán vittem is magam a vállamon, a hurokról levéve elég gyenge voltam, igen, azt hiszem, itt segítettem a mentősnek, addig ő összeszedte a cuccait, amit szétpakolt. De nyoma sem volt pániknak, szerintem simán elfogadtam volna, ha sikerül felakasztani magam rendesen, de így se volt semmi különösebb gondom ezzel az egésszel.

 Megfordítottam a Heinekenes üveget, hátsó címkével felém, bár ne tettem volna. Mondjuk, persze, kellemes, hogy egyáltalán egy Heinekenes üveget forgathatok, hát még, hogy ez pont egy olyan volt, amit egy csini lány hagyott itt, nade akkor is, a betűk láttán olvasnom kell kényszere borzasztó gonosz betegség.

Hát így történt, hogy ezt olvastam:

"A Heineken titka"

és alatta a szöveg. Eddig ment, aztán jött a döbbent csend. Gondoltam, azonnal rögzítem, hogy mit élek át. (Csak a rend kedvéért, fogalmazzuk is meg: a sörgyártó cég minden egyes termékére rányomtatja megszövegezve azt a féltve őrzött trükköt, amiről úgy gondolja, kiemeli őt a többi közül, ami miatt ő, és az ő terméke más, jobb, egyedibb, tradícionálisabb, utánozhatatlanabb: az ő titkát.)

Most elolvasom.

Aztakurva!

Így szól:

"Sörünk varázslatos minőségének megalapozója a különleges Heineken "A" élesztő. Ez a sörélesztő teremti meg a főzet tiszta, markáns ízét, és garanciája az állandó minőségnek. Ma már több mint 100 Heineken-sörfőzde szerte a világon, és természetesen mindenhol kulcsszerep jut az újra és újra továbbszaporított élesztősejteknek."

Ügyes!

Titkuk az "A".

De akkor miért nem mondják ezt?

A magabiztosság a hülyék sajátja.  - Ez kristályosodott ki ma bennem.

Felhívtam egy lányt, sose láttam, mindegy is, hogy hogyan, miért, kerítőmarketinges eszement ember működött a közre, kéretlenül, úgymond szpem, ide és oda egyaránt, csali, polenta, mittudomén, mindegy. Idióta hülye helyzet. Se bentmaradni, se kijönni. Nem kértem volna egy ilyet, ha csak egy választásom van is kérni. 

De helyzetbe voltam hozva. Vagy inkább víve. 

Beleszóltam, hogy haló. Volt tervem. Vagy két mondatnyi, és azzal nyugtattam magam a zöldgomb előtt, hogy túledzett csapat ólomlábakon mozog, ahogy a nálam sokkal sikeresebb futballabdisták még sokkal sikeresebb edzői mondani szokták, úgyhogy majd lesz valahogy. Elég ennyi terv. Valahogy lesz. Hát lett is éppen, de nem úgy. A túlságosan nem edzett lábaim a tervmondatok közül az első második felénél rezegtek, mint a léc. A hangom is. A gondolataim is. Én is. Ő is.

Aztán ez eltartott egy pár másodpercig, mások ennyi másodperc alatt másik világokat teremtenek, de ez is jó volt, zavarban lenni, bár más.

Végül nem tette le egyikünk se, órákig.

Márhogy összesen. Végül, összesen, szumma letettük.

Jó, maga biztos jó. 

Szobrozunk majd, meg nézünk, mint a moziban. Várom, hogy féljek.

Biztosan hülye leszek.
Maga is.

 ___

Ápdét, és ezzel mehet is akkor a levesbe: két virágig, két kávéig, két filmig, két porlevesig nem lett meg a kulcs egymáshoz. Vakrandi, vaklárma, tűzriadó-gyakorlat, szikra nélkül.

Remek illatú lányka, remek formájú testbe zárva. Marad.

 Menjetek a picsába!

 (kezdjük a föld alatt, bár van még lejjebb is, de azt majd máskor mondom)

Január üt.

Reggel. Metróaluljáró a Keletinél. Diszpécserablak, mint a nagy forgalom miatt megnyitott szükségpénztár. Egy átszállójegyet kérek. Átszállót? Igen. (Igen bazmeg, mivel nem jött meg a fizetésem, így bérletet nem tudok venni. Tehát jegyet kell, mert sajnos nem vagyok képes lógni. Így neveltek.)

Négyhusz. Kétezrest bedugom a résen. Husz niccs? Megnézem. De van. Tessék, húsz. Jegyet kinyomja körömmel, azzal elfordulok, és megyek.
Aztán bevillant, hogy valami nincs rendben, a visszajáró ott maradt. Visszaléptem. Már szólt a következőhöz, de ahogy meglátott, aszondja "Ja", és nyúlt a kasszához, a kis geciláda fos. Ezerig visszaadott, és egy pillanatig kivárt. Mondom, kétezrest adtam. Aszondja, igentudom, és adja még az ezrest, gyűrve rá a kétszázasokra.

Jó. A jegyet lekezeltem, rohadjatok meg a folytonos sztrájkotokkal, satöbbi.

Alig voltam késésben, új munkaév első napja, tenniakarás, kipihentem magam, satöbbi, rendben volt azért minden úgy nagyjából, és még át se vertek végül.

Aztán elméláztam, hallgattam a RHCP-t, a Deákon leszálltam, át a másikra. Rutinból. Már jött az újabb vaskukac, álltam a szokott helyemen, hogy felszállok a sarokba, amikor ráébredtem, hogy nem kezeltem átszálláskor a jegyet. Faszom. Vissza, árral szemben, megbántott tömeg, lelépcsőztem, megyek a kezelőkhöz, sehol egy darab se, leszerelték. Átállás, mi? Kurvaanyátokat.

Be akartam ma érni szépen, hogy jól kezdődjön, majd adok én ennek az évnek. Hát tessék. Mindegy, vissza föl. Jön, megyünk. Kifele semmi ellenőrzés, persze, pedig úgy megmondtam volna nekik. Nyilván számítottak a hozzám hasonlókra, elő se jöttek. Minek legyenek céltáblái nem nekik szóló istennyiláknak?

Aztán olvasom napközben, hogy a bérletek érvényességét meghosszabbították -tehát jegyet se kellett volna vennem- de, ha már vettem, elég lett volna vonaljegy, mert az egy órán belül átszállással is jó. Hogy egyen piszoárból kiszerelt járólapot az a szervtároló rohadék, aki a Keletinél rákérdezett: átszállót?

Azt bazmeg. Át.

De inkább elszállót, innen.

(Mondjuk szarok arra a párszázra, nem azért, csak hogy úgy mégis, hát akkor mi van, ha ilyen kellemmel mondjuk beül a kocsiba ez a fasz, én meg éppen gyalogos vagyok? Vagy bármi, mondjuk nyer a lottón.
Ég óvjon a megnyomorított életektől mindenkit!
Ráadásul: Aki nyomrult, az nyomorít. Vigyázni kell.
Kellemes életet, boldog munkanapokat!)

Most megfürödtem. Ezelőtt öt nappal mondhattam ugyanezt. A kettő között eltelt időben önmagammal viaskodtam fent a messzi éjszakában. Kemény harc volt, de mi nyertünk. Szilveszterezni voltam a Zemplénben. Öt napig.

Támad az éj, befolyik a sötétség.

hogy két macska vagyok és verekszem önmagammal. Két fehér kanmacska. Karmoltam, mint a rossebb. És csiklandoztam is magamat, hogy fájt.

De ezt még valamelyik másik nap álmodtam, pontsabban éjjel.

Fáradt vagyok, rettentesen.

Az úgy volt, hogy 6:52-kor dalra fakadt a telefonom, mint minden munkanap teszi. Erre én úgy reagáltam, hogy a nappaliban lévő kanapén nem ébredtem fel rendesen. Amennyire igen, az arra volt elég, hogy realizáljak a padlón egy kiterített fekete vásznat, amin fehérre emlékeztető színnel firkálmányok vannak, többek között egy arc, mellette egy dréheres üveg, de ez már a valóság. Felfogtam, persze, hogy ez az úgy nevezett ébrenlét, és amit érzek, nem más, mint a tegnap este itt táborozó barátom, és annak provizór, vagy végleges, vagy maga se tudja, vagy ő se, de mindenestre hármunk által a pohárba töltött megérdemelt pihenésünk nyomán érzett kibaszott másnap. És hogy ruhában vagyok, és hogy ez a nő rajzolgatott, meg mink is, és nekem kellett volna meggyőznöm őt arról, hogy az én barátom nem is úgy gondolja, amit gondol, pedig tudom, hogy fogalma sincs, és nem is győzködtem éppen ezért. Meghogy a Karnevál, na az szíven ütött. De ugorgyunk. Hívogattak reggel, de erős voltam, szartam én rá. Tizenegykor megtörtént, ami addig elképzelhetetlen volt: felültem. Gyorsan erlintéztem a formaságokat. Délben sikerült elhatároznom, hogy képtelenség. Alkalmatlan vagyok. Másodszor is elintéztem a formaságokat. Aztán gyomorforgató részletek, nem is traktálnám a kedves olvasót. Telefon, email, satöbbi. Váá-

Este meg este lett, és az olyat nem bírom. Úgyhogy elmentem ezzel a fent emlegetett barátommal -kezd úgy tűnni, hogy ez nekem a barátom- a Csendesbe, csak hogy egy sör. Éppencsak. Na úgy is lett, ha valakit érdekel, a magasabbik, piros felsős, kellemes hasú pincérlányt Felíciának hívják, ami boldogságot jelent, a másikat, aki kisebb, fehérebb pólós, nem szemüveges, néha, de akkor gömbölyűen mosolygót meg a Kittinek. Szépek, na.

Ezt például az Esterházy (vagy hogy kell írni a 17 hat tyúkot) Péternek is mondom, aki szintén ott volt. Igen, én is meglepődtem, egyszerre csak bejött ez az író, és ott is maradt, pont, mintha kocsmázni jönne a haverjaival, akikkel jött. Tizenegy körül még ott volt, mikor eljöttünk. Csokonai Lili, és nem Zsuzsi, na.

Voltak még furcsa dolgok, bistro, véletlen girbegurbaság, izraelita fiatalok ugrándozó tánca a zsinagóga előtt, satöbbi, de már fáradt vagyok. Pá.

Na ide figylejetek, kedves magyar kommentőrök!

Rápillantok ide erre, izé, blogra, és mit látok? Mit? Hát hogy 2007 augusztusa óta nem tud csillapodni a banda. Részletesebben: a nemzeti öntudat, meg büszke magyar, valamint a fasztudja még milyen baromságok hetyke gazdaszervezete, és böfög, böfög, bűzhödt trágyaszagú agyának fingját a száján át ide okádja ki. Szívesen lezárnám a kommentelési lehetőséget a szóbanforgó posztnál, de nem, mégse. Roppant mód feldiegesít ugyan minden újabb hozzászólás, de egyrészt jól is esik idegeskedni, meg puffogni kicsit, másrészt, lássuk be, szórakoztató ez a szorgalmas ostobaság. Csak nem kell komolyan venni.
Úgyhogy marad. Magyarok! Írjatok!

De ha már itt vagyunk, merítkezzünk meg a szellemi iszapban egész testünkkel, hogy az orrunkon szivárogjon be a szarlé. Nézzük, milyen szelek fújják erre az emberi testeket! (Akarom hinni, hogy van olyan, aki csak úgy véletlenül jár erre, olvas, gondol, néha ír, aztán mosolygást színlel, és -- )

Keresőkifejezések:

- kerekesszék+markoló (Vajon mit akarhatott?)
- ki+mennyit+szop? (Ennél sejtem. De azért nem egyértelmű.)
- farkadat (??)
- (mibe+lehet+dugni+a+faszt+élvezettel? (Így! De komolyan, ehhez internet kell?)
- nyakkendő+billentyűsöknek (.)
- időjárás+pina (Különös napja lehetett ennek is.)
- öreganyám+és+a+széx (Ennek az egész élete különös lehet.)

Na jól van, én berúgok.
 

Az emberek többsége nem szép, amikor eszik. A kakóscsiga különösen olyan táplálék, melynek a fogyasztása nem teszi ellenállhatatlanul vonzóvá azt, aki harapdálja. Az evő ember ronda, na.

Nem így az a lány, aki az imént mindent elkövetett, hogy ne vegyem észre, milyen szép. Kakóscsiga evés közben is gyönyörű. Például elbújt a metrón, két, később három aggasztó kinézetű felnőtt földlakót is arra késztetett, hogy a köztünk közlekedő fotonok útjába álljanak. És ette közben a kakaóscsigát, mintha ülnénk otthon a teraszon, hetedik éve, hogy ebben a házban, de még mindig nem ismerjük egymást, olyan furcsán is nézünk sokszor, és lassan, elrévedve majszolja a kakaóst, miközben alig észrevehetően, de megingathatatlanul mosolyog.

Mindezt a föld alatt, és nem a teraszon, hanem egy metrókocsi humortalan padján ülve, olyan parányian, hogy az Univerzum pironkodva mormog az orra alá valamit, és megpróbálja magát kisebbre összehúzni. És nem hét év boldogság után, hanem csak úgy ma, délután egy óra, és délután két óra között, helyi idő szerint.

Egyszer nézett a szemembe, akkor üzentem meg neki, hogy tőlem nem kell tartania, én is jóban vagyok az Univerzummal. Voltaképpen közös barátunkként gondolhatunk rá. Bár én most szívesebben gondolok rád, ha nem zavar, hogy közben eszel.

Furcsa egy reggel volt ez így koradélután. A beázáshoz persze nem jött a szaki délelőtt, tovább nem vártam, és hát, kiderült: remek időzítés, így juthatott el a tudatomig ez a lány. Metróval. Kicsi a valószínűsége, hogy Beának hívják, pedig az érdekes mintázat lenne a történetben, de mint minden szóvicc, súlytalan, úgyhogy hagyjuk is. Inkább Andrea lehet, vagy leginkább Zsuzsi.

A felszínen követtem még egy kicsit. Pontosabban nem, csak hagytam, hogy összeérjenek az irányaink. Kicsit körbejártam, hogy biztos-e, tényleg, de úgy tűnt továbbra is, hogy igen, ő az. Nem csak az arca szép. Aztán felszállt a 194-es buszra, de ezt már tényleg csak véletlenül vettem észre. Ő meg engem direkt nem. Vagyis dehogynem, nagyon is.

Na, hát ennyi. Fülemben a Manu Chao, szememben ez a lány, a fejemben ennél fogva ünnepi hangulat.

Akkor a következő hét karácsonyra őt kérném szépen.

Elegem.

Ma hajnalban erre ébredtem.
Nem, nem magyarázom meg. Én sem értem teljesen. Az a baj, hogy majdnem igen. Felriadtam, és teljes valómmal éreztem, hogy minden mértéken felül elegem van abból, ami van, ami vagyok, valamint azokból, amik és akik ebben még résztvesznek. Nem éreztem, hogy ez az egész hiábavaló lenne. Nem. Vagy hogy valami rossz irányba halad, vagy hogy elégedettlen vagyok konkrétan, vagy nehezen körvonalazhatóan bármivel. Nem. Ezeket sem éreztem. Ezek ahhoz képest, amit éreztem bagatell faszságok. Nem kristálytiszta, hogy akkor mit, mégis, de szerintem akkor fogok legközelebb hasonlót érezni, amikor egy félresikerült élet végén lelkileg és testileg is kisemmizve, megtörve, önmagam által meggyalázva egy utolsó tiszta pillanatomban számot vetek.

Na, de most még nem halok meg, basszameg, ezért egy kicsit meghökkentettő volt.

Aztán visszaaludtam, és -talán meglepő módon- vidáman, tettrekészen ébredtem, és órákon át úgy is maradtam.

A hajnali megriadás és a hazaút között egy szokványos munkanap volt, semmi egyéb. Semmi.
Bár többször kellemesen éreztem magam. Gyanakodni is kezdtem, hogy az ellenérzéseim nem a konkrétumok szintjén tettenérhető létezéssel kapcsolatosak. Mármint, hogy én akár boldognak is tekinthetem magamat, nyugodtnak, késznek, mondjuk úgy, mint ahogy egy játékos kedvű felnőtt gondol magára, amikor szembesül vele: a vidámpark összes játékát testvéreként ismeri, ha nem akar, az ijesztőktől nem fél, a vicceseken nem nevet, sőt az ijesztőkön sem nevet már, minden bódéban, minden készlet és minden eladó minden változása dejavu, minden idegen kiszámítható, minden betonjárdát felpúposító fagyökér barát, szóval minden olyan otthonos, olyan biztonságos, olyan barátságos, még az ostoba bohócok szánalmas közeledése is, csakhogy lassan elég, pontosabban már jó ideje elég, szóval hogy ez oké, jó ez így, de menjünk már egy kicsit máshova, aztán majd visszajövünk. És nem. A vidámpark van, más nincs. Odakint nincs semmi. Nincs odakint sem. Minden itt van bent. Minden, ami van, itt van. Ez az.
Ennyi.-

És még csak azt sem mondom, hogy ez a boldogság nekem kevés.
De akkor vajon mégis mi a fenét várok magamtól?
Azt hiszem, a kontextus nélküli boldogságot. Vagy nem is azt, mert az megnevezhető. Helyette olyasmit, aminek nincs mérete, nem skálázható, nem viszonyul, és nem viszonyítható, tehát nincs kontextusban, hanem kitölti a rendelkezésre álló teret, és minden tér rendelkezésre áll. Meg az idő is.

Nem vagyok jól.

Édesanyám, a drága, megkérdezte -minimum ötödször, a hónap közepe óta- hogy megadom-e azt a 4.500 + 25.000 forintot, amit három novemberi ügyletben kölcsönkértem, illetve nálam maradt. (Például úgy maradt nálam, hogy a monitorját, amire 30 ezer forintot adott, mert annyiba került -illetve többe, de mindegy-, egy korlátozott kiadású csak-neked-csak-most jellegű patronból egyet elhasználva megszereztem 25 ezerért..)
Ám ezúttal nem pusztán az érdekelte, megadom-e, hanem, hogy elutalom-e ma.

Hát nem utalom el, anya, mert 780 forintom van, meg 900 ft ára étkezési jegyem, viszont lejárt a bérletem, és lógni meg nem tudok, mert így neveltek. Érted. Valamint dohányzom is, és cigim sincs. Hovatovább kajám sincs. Tehát most hazafelé csak vonaljegyet veszek, a másik vonalon abszolválandó megállókat majd gyalog teszem meg, így csak 270. A boltban elsütöm, hogy a tészta mellé adjanak egy cigit is az étkezési utalványomért, hátha. És ha mindez bejön, akkor holnap odafelére még tudok venni jegyet.  A hosszabbik szakaszra. Odáig meg séta, az nem is árt, fél óra sincs pluszban. Ha nem jön meg napközben a fizetésem, akkor mondjuk bentalszom, csak arra kell figyelni majd, hogy a mozgásérzékelő ne vegyen észre. Ez mondjuk menni fog, rendszerint úgy kelek, ahogy eldőltem.

Ennek csak egy részét mondtam el neki, és nem, nem vagyok megsértődve, csak ebben a kellemetlen helyzetben nem ezt vártam, vagy nem tőled, aztán  már majdnem letettük. Csak még akkor hogy a memóriamodult meg tudom-e kérdezni, mert olyan lassú a gép. Hát persze, anya, megkérdezem.

Nem vagyok jól, de legalább nem vagyok egyedül. Sőt, vannak, akiknek fontos vagyok.

Anyám is számít rám.

Hirdetés:

Pszichológus, vagy pszichiáter végzettségű (vagy végzős), esztétikus küllemű lánynak a fél életem kiadó a téli hónapokra. Rezsit felezzük, lakbér nincs, szex nincs.

Kiköltözés: március 15.